Frissen jelent meg Kardos
Dániel gitárművész első önálló lemeze 33 Live címmel,
amelynek anyagát tavaly áprilisban rögzítették a Sirály
Klubban, méghozzá Dani 33. születésnapja alkalmából. Az
ünnepi koncerten a Kardos Négyes zenekar – vagyis Somos
Péter dobos, Vajdovich Árpád basszusgitáros és Ülkei Dávid
szaxofonos – oldalán három vendégművész is részt vett.
Ám az idei sikerek
ezzel korántsem értek véget, hiszen Dani azóta a 41. Magyar
Filmszemle Legjobb filmzene díját is elnyerte a Vespa című
film muzsikájáért. A számtalan formációban játszó kiváló
gitárossal, akit a Tritonból, a Tin-tin Quintetből, az
Ektarból, a Miflat flamenco-duóból, a Django
Reinhardt-estekről és a Babám zenekarból ismerhetünk,
meghatározó pályatársakról, a világzenéről és A Mester és
Margaritáról beszélgettünk.
Ez az első önálló lemezed.
Miért nem stúdióalbumot készítettél?
K. D.: A stúdiómunka egyrészt nagyon macerás, másrészt az
élő koncertnek van egy olyan atmoszférája, ami egy stúdióban
visz-szaadhatatlan. Már csak azért is, mert nagyon nyomasztó
az a tudat, hogy minden egyes hang, amit most eljátszom, így
marad meg kvázi az örökkévalóságnak, így hát eleve nehéz
stúdióban felszabadultam zenélni. Ráadásul legtöbbször, ha
stúdióalbumot vesznek föl, a zenészek külön helyiségben
játszanak, és csak a fejhallgatón keresztül hallják egymást,
márpedig így nem lehet úgy figyelni a másikra, mint amikor
együtt és egyszerre játszik a zenekar. Vagyis az élőzene
varázsa nemcsak a hallgatóságra van nagy hatással, hanem a
zenészek is egészen másként játszanak egy koncerten, mint
egy stúdióban, és ez a lemezen keresztül is érezhető.
Ilyenkor eszembe jut Gálvölgyi János Zenebutik-paródiája,
amikor előbújik a stúdiót ellepő fikuszok közül, és az
„élőnövény varázsáról” beszél áhítatosan. Hát bizony, azt
nem lehet pótolni semmivel.
De a
koncerten már annak tudatában játszottatok, hogy a
felvételből lemez készül?
K. D.: Magát a koncertet nem ezzel a céllal szerveztük,
egyszerű születésnapi örömzenélésnek szántuk. A producerem,
Hunka Robi akkor már nagyon régóta üldözött engem, hogy
saját lemezt kellene végre csinálni, úgyhogy kapott az
alkalmon, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy az
estéről márpedig felvétel fog készülni, amit kiadnak
lemezen. Úgyhogy igaz, hogy már ezzel a tudattal álltunk
neki a zenélésnek, éreztük ugyanazt a súlyt, ami a stúdióban
nehezedik az emberre, ám egy ilyen helyzetben, a közönségnek
és a hangulatnak hála, sokkal könnyebb erről megfeledkezni
egy idő után. Ráadásul sokkal inkább lekötötte a figyelmemet
az a feladat, hogy a meghívott vendégművészeket is mind elég
térhez és lehetőséghez juttassam, és senki ne szoruljon
háttérbe. Vagyis messze nem nyomasztott minket ez a
felelősség annyira, mint a fix és megtervezett stúdiómunkák
során.
Ezek a
számok különben is úgy tűnnek, hogy kifejezetten élő
előadásra szántad őket, hiszen laza a szerkezetük, és nagy
szerepet játszik bennük az improvizáció és a szabad
kalandozás.
K. D.: Amikor zenét írok, nem igazán vannak konkrét
elképzeléseim arról, hogyan fog majd megszólalni élőben az,
ami a fejemben éppen megszületett. Az azonban igaz, hogy a
zenekar hangszerelését tekintve jazzquartet – pedig, hadd
jegyezzem meg, én nem tartom magam jazz-zenésznek –, és a
jazz-zenekarok úgy működnek, hogy felvesznek egy-egy témát,
elindulnak vele a szabad improvizáció útján, és bármit
kihozhatnak belőle, ami csak adja magát. A mi esetünkben
ezek a témák leginkább balkáni, közel- és távol-keleti
ihletésűek, mind a dallamvilág, mind a ritmus szempontjából.
Ez ad egyfajta alaphangulatot a daloknak, és ezt aztán
áthelyezzük egy jazzes környezetbe, amelyben aztán mindenki
kedvére szólózhat a saját elképzelése és világa szerint,
mint ahogy az hallatszik is a felvételen.
És ha nem jazz-zenésznek tartod magad, akkor minek?
K. D.: Ezt nem tudnám meghatározni, de azért megpróbálom.
Nem szívesen skatulyázom be magamat ilyen tekintetben.
Tulajdonképpen a zenészeknek két különböző társadalma
létezik. Az egyikhez azok tartoznak, akik elkötelezik
magukat egy műfaj mellett, legyen az a komolyzene, a
flamenco, a klezmer vagy a manouche swing Django Reinhardt
nyomán. Ők beleássák magukat a választott zenei világba,
csak azzal foglalkoznak, és ez ki is elégíti őket teljes
mértékben. A másik tábort pedig azok alkotják, akik
egyszerűen képtelenek választani a feldolgozhatatlan
mennyiségű műfaj és irányzat között, és mindenből igyekeznek
meríteni annyit, amennyit tudnak, hogy azt aztán sajátos
egységgé olvasszák. Én ehhez a típushoz tartozom, mindenből,
ami tetszik, megpróbálok valamit felcsípni, és ezekből mint
mozaikdarabokból alakítom ki a magam stílusát.
Nem
gondolod, hogy ez esetleg annak a kárára megy, hogy
valamiben igazán elmélyülj?
K. D.: Ebben van logika, természetesen. De azt is tudni
kell, hogy ezek a stílusok mind valakihez tartoznak, a
flamenco a spanyoloké, a jazz az amerikaiaké, Django zenéje
a párizsi cigányoké. Vagyis hiába ragaszkodnék egyikhez vagy
másikhoz, úgyis sokkal jobban tudják csinálni, mint én,
hiszen én nem az ő kultúrájukban és környezetükben nőttem
fel, akkor miért akarnék az ő babérjaikra törni? Akkor
inkább megpróbálok mindebből összegyúrni valami sajátot.
És neked van olyan világ, amit annyira a sajátodnak
érzel, mint mondjuk a spanyolok a flamencót?
K. D.: Hát, ha muszáj választanom, azt mondhatom, hogy
valamiért a keleties dallamok azok, amiket a legszívesebben
játszom, és amikben a legotthonosabban érzem magam. Akár
balkáni, közel- vagy távol-keleti dallamokról legyen szó,
ezekből merítek a legtöbbet.
Visszatérve a lemezhez, mesélj a vendégművészekről, akik
a quartetten kívül szerepelnek rajta.
K. D.: Három szaxofonos játszik még velünk Ülkei Dávidon, a
saját fúvósunkon kívül. Mindhárman nagyon fontos szerepet
játszottak eddigi pályafutásom során, ezért is jelentett
sokat, hogy ott voltak a születésnapi koncerten. Vázsonyi
János azóta meghatározó zenész-személyiség az életemben,
hogy 1998-ban belekerültem a zenei világba. Ő volt az első
klasszikus értelemben vett zenésztársam – főleg a Triton
együttes keretében –, annak ellenére, hogy én akkor még
abszolút kezdő és tapasztalatlan voltam. Weisz Gábor
korábban játszott ebben a zenekarban, ezért az nem volt
kérdés, hogy szerepelni fog ezen a koncerten, és Ágoston
Bélával is több ízben zenéltünk már együtt. Ő a
szopránszaxofon-játékával igazi elvont, alternatív ízt
hozott az én amúgy viszonylag konzervatív dallamvilágomba.
Az alkalmazott zene terén sem ez volt az első érdemed.
K. D.: Tizenhárom éve írtam az első filmzenémet, azóta
állandó megbízóm Groó Diana, aki a Vespa című filmet is
rendezte. Az első ilyen jellegű munkámat a vizsgafilmjéhez
csináltam, és attól fogva gyümölcsözik a mi
munkakapcsolatunk. Írtam zenét több riport- és
dokumentumfilmjéhez, mint a Tarka képzelet című, festőkről
szóló kisfilmekhez, majd az első nagyjátékfilmjének, a Csoda
Krakkóban-nak is én írtam a zenéjét. Azt megszokhattuk, hogy
a filmvilágban sok rendező szeret ragaszkodni a maga
zeneszerzőjéhez, hát a mi viszonyunk is egy e szoros
kapcsolatok közül.
Milyen a viszonyod az alkalmazott zenéhez? Tehernek
érzed?
K. D.: Egyáltalán nem, sőt. Mindig is rajongtam a filmekért,
ahogy a filmzenéért is. Már akkor vásároltam kazettán
filmzenéket, amikor nemhogy azt nem gondoltam volna, hogy
valaha zenész leszek, de azt végképp nem, hogy egyszer magam
is fogok filmekhez zenét írni. Ilyenkor mindig ifjúkorom
kedvenc regénye jut eszembe, A Mester és Margarita, amikor
ki van írva az írók házára, hogy csak írói igazolvánnyal
lehet belépni, és Behemóték azon tréfálkoznak, hogy vajon
tényleg az igazolvány teszi-e az írót, s vajon
Dosztojevszkijnek volt-e ilyen igazolványa? Hát én sem
gondoltam volna még akkor, hogy valaha lesz olyan
filmzeneszerzői igazolványom, mint amit a Filmszemlén
kaptam.
