1976. április 17-én született Budapesten.
13 évesen, autodidakta módon kezdett mandolinozni, majd gitározni.
Jazz tanulmányait 18 évesen kezdte Tornóczky Ferencnél, az OSZK tantermeiben.
Érettségi után két és fél évig volt a jeruzsálemi Rubin zeneakadémia jazz-gitár szakos hallgatója.
2003-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén, ahol főtárgy tanárai
Babos Gyula és Horányi Sándor voltak.
A Jazztanszak harmadik évében alapította meg saját quartetjét, a Kardos Négyest, mellyel
sajátszerzeményeit adják elő.
Az alábbi filmek zenéjét szerezte: Sandra Kogut–Hungarian Passport, Groó Diana–A kékszemű;
Córesz; Moulin de laGalette; Rousseau álmai; Flamand Közmondások; Csoda Krakkóban.
2002 óta tagja a kortárs, improvizatív kamarazenét játszó Ektar együttesnek.
2003. tavaszán vált az etno-jazz-t játszó Tin-Tin Quintet állandó tagjává.
Ötletgazdája és egyik alapítója volt a 2004. márciusa óta az Erzsébet-téri Gödörben működő Jazzgödör-klubnak.
Számos külföldi és hazai fesztiválon lépett fel, közülük a legfontosabbak:
Redentore Festival – Venezia; Musica Etnica Ungheria - Venezia;
World Music Festival Tabarka - Tunesia;
Tropentheater - Amsterdam; De doelen-Concert en congresgebouw - Rotterdam; Dom Umetnosti
Magyar Kanizsa; Provance Festival-France; Westel Kapcsolatkoncert; Sziget fesztiválok;
BMC Fesztivál; Mediawave.
Az élőnövény varázsa
Pesti Műsor, 2010-04. szám / Sári Júlia
Frissen jelent meg Kardos Dániel gitárművész első önálló lemeze 33 Live címmel, amelynek anyagát tavaly áprilisban rögzítették a Sirály Klubban, méghozzá Dani 33. születésnapja alkalmából. Az ünnepi koncerten a Kardos Négyes zenekar – vagyis Somos Péter dobos, Vajdovich Árpád basszusgitáros és Ülkei Dávid szaxofonos – oldalán három vendégművész is részt vett.
Ám az idei sikerek ezzel korántsem értek véget, hiszen Dani azóta a 41. Magyar Filmszemle Legjobb filmzene díját is elnyerte a Vespa című film muzsikájáért. A számtalan formációban játszó kiváló gitárossal, akit a Tritonból, a Tin-tin Quintetből, az Ektarból, a Miflat flamenco-duóból, a Django Reinhardt-estekről és a Babám zenekarból ismerhetünk, meghatározó pályatársakról, a világzenéről és A Mester és Margaritáról beszélgettünk.
Ez az első önálló lemezed. Miért nem stúdióalbumot készítettél?
K. D.: A stúdiómunka egyrészt nagyon macerás, másrészt az élő koncertnek van egy olyan atmoszférája, ami egy stúdióban visszaadhatatlan. Már csak azért is, mert nagyon nyomasztó az a tudat, hogy minden egyes hang, amit most eljátszom, így marad meg kvázi az örökkévalóságnak, így hát eleve nehéz stúdióban felszabadultam zenélni. Ráadásul legtöbbször, ha stúdióalbumot vesznek fel, a zenészek külön helyiségben játszanak, és csak a fejhallgatón keresztül hallják egymást, márpedig így nem lehet úgy figyelni a másikra, mint amikor együtt és egyszerre játszik a zenekar. Vagyis az élőzene varázsa nemcsak a hallgatóságra van nagy hatással, hanem a zenészek is egészen másként játszanak egy koncerten, mint egy stúdióban, és ez a lemezen keresztül is érezhető. Ilyenkor eszembe jut Gálvölgyi János Zenebutik-paródiája, amikor előbújik a stúdiót ellepő fikuszok közül, és az „élőnövény varázsáról” beszél áhítatosan. Hát bizony, azt nem lehet pótolni semmivel.
De a koncerten már annak tudatában játszottatok, hogy a felvételből lemez készül?
K. D.: Magát a koncertet nem ezzel a céllal szerveztük, egyszerű születésnapi örömzenélésnek szántuk.
A producerem, Hunka Robi akkor már nagyon régóta üldözött engem, hogy saját lemezt kellene végre csinálni, úgyhogy kapott az alkalmon, és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy az estéről márpedig felvétel fog készülni, amit kiadnak lemezen. Úgyhogy igaz, hogy már ezzel a tudattal álltunk neki a zenélésnek, éreztük ugyanazt a súlyt, ami a stúdióban nehezedik az emberre, ám egy ilyen helyzetben, a közönségnek és a hangulatnak hála, sokkal könnyebb erről megfeledkezni egy idő után. Ráadásul sokkal inkább lekötötte a figyelmemet az a feladat, hogy a meghívott vendégművészeket is mind elég térhez és lehetőséghez juttassam, és senki ne szoruljon háttérbe. Vagyis messze nem nyomasztott minket ez a felelősség annyira, mint a fix és megtervezett stúdiómunkák során.
Ezeket a számokat -különben- úgy tűnik, hogy kifejezetten élő előadásra szántad, hiszen laza a szerkezetük, és nagy szerepet játszik bennük az improvizáció és a szabad kalandozás.
K. D.: Amikor zenét írok, nem igazán vannak konkrét elképzeléseim arról, hogyan fog majd megszólalni élőben az, ami a fejemben éppen megszületett. Az azonban igaz, hogy a zenekar hangszerelését tekintve jazzquartet – pedig, hadd jegyezzem meg, én nem tartom magam jazz-zenésznek –, és a jazz-zenekarok úgy működnek, hogy felvesznek egy-egy témát, elindulnak vele a szabad improvizáció útján és bármit kihozhatnak belőle, ami csak adja magát. A mi esetünkben ezek a témák leginkább balkáni, közel- és távol-keleti ihletésűek, mind a dallamvilág, mind a ritmus szempontjából. Ez ad egyfajta alaphangulatot a daloknak és ezt aztán áthelyezzük egy jazzes környezetbe, amelyben aztán mindenki kedvére szólózhat a saját elképzelése és világa szerint, mint ahogy az hallatszik is a felvételen.
És neked van olyan világ, amit annyira a sajátodnak érzel, mint mondjuk a spanyolok a flamencót?
K. D.: Hát, ha muszáj választanom, azt mondhatom, hogy valamiért a keleties dallamok azok, amiket a legszívesebben játszom, és amikben a legotthonosabban érzem magam. Akár balkáni, közel- vagy távol-keleti dallamokról legyen szó, ezekből merítek a legtöbbet.
Visszatérve a lemezhez, mesélj a vendégművészekről, akik a quartetten kívül szerepelnek rajta.
K. D.: Három szaxofonos játszik még velünk Ülkei Dávidon, a saját fúvósunkon kívül. Mindhárman nagyon fontos szerepet játszottak eddigi pályafutásom során, ezért is jelentett sokat, hogy ott voltak a születésnapi koncerten. Vázsonyi János azóta meghatározó zenész-személyiség az életemben, hogy 1998-ban belekerültem a zenei világba. Ő volt az első klasszikus értelemben vett zenésztársam – főleg a Triton együttes keretében –, annak ellenére, hogy én akkor még abszolút kezdő és tapasztalatlan voltam. Weisz Gábor korábban játszott ebben a zenekarban, ezért az nem volt kérdés, hogy szerepelni fog ezen a koncerten, és Ágoston Bélával is több ízben zenéltünk már együtt. Ő a szopránszaxofon játékával igazi elvont, alternatív ízt hozott az én amúgy viszonylag konzervatív dallamvilágomba.
Az alkalmazott zene terén sem ez volt az első érdemed.
K. D.: Tizenhárom éve írtam az első filmzenémet, azóta állandó megbízóm Groó Diana, aki a Vespa című filmet is rendezte. Az első ilyen jellegű munkámat a vizsgafilmjéhez csináltam és attól fogva gyümölcsözik a mi munkakapcsolatunk. Írtam zenét több riport- és dokumentumfilmjéhez, mint a Tarka képzelet című, festőkről szóló kisfilmekhez, majd az első nagyjátékfilmjének, a Csoda Krakkóban-nak is én írtam a zenéjét. Azt megszokhattuk, hogy a filmvilágban sok rendező szeret ragaszkodni a maga zeneszerzőjéhez, hát a mi viszonyunk is egy e szoros kapcsolatok közül.
Milyen a viszonyod az alkalmazott zenéhez? Tehernek érzed?
K. D.: Egyáltalán nem, sőt. Mindig is rajongtam a filmekért, ahogy a filmzenéért is. Már akkor vásároltam kazettán filmzenéket, amikor nemhogy azt nem gondoltam volna, hogy valaha zenész leszek, de azt végképp nem, hogy egyszer magam is fogok filmekhez zenét írni. Ilyenkor mindig ifjúkorom kedvenc regénye jut eszembe, A Mester és Margarita, amikor ki van írva az írók házára, hogy csak írói igazolvánnyal lehet belépni, és Behemóték azon tréfálkoznak, hogy vajon tényleg az igazolvány teszi-e az írót, s vajon Dosztojevszkijnek volt-e ilyen igazolványa? Hát én sem gondoltam volna még akkor, hogy valaha lesz olyan filmzeneszerzői igazolványom, mint amit a Filmszemlén kaptam.